Derűs Élet

A XVI. században, Franciaországban, a párizsi Mouffetard-utcában Jean és Philibert Gobelin műhelyében láttak napvilágot az első gobelinek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy az akkoriban széles körben elterjedt olasz festészettel versenyre keljenek.

A kelmefestő testvérpár IV. Henriktől kapott szövőket, hogy a gazdag főúri lakosztályok részére kárpitokat készítsenek. 1662-ben Colbert (Henrik minisztere) felvásárolta a testvérpár műhelyét és megalapította a Királyi Manufaktúrát.

Ettől kezdve a műhely nemcsak gobelin-készítőknek, de asztalosoknak, ékszerészeknek is otthont adott, s az egyes művészetek ötvözni kezdték egymást. Századok teltek el azóta, ám a Gobelin-fivérek nevéhez kötődő tradíció Franciaországban még ma is annyira erős, hogy a franciák csak és kizárólag az egykori manufaktúra és annak leszármazottjai kezéből kikerült alkotásokat tekintik igazi gobelineknek, minden mást egyszerű falikárpitnak (tapisserie) titulálnak.

Az első, papírra rajzolt gobelin képeket az ablakon átszűrődő nap, illetve az üveglap elé helyezett gyertya által megvilágított felületen keresztül kopírozták a kelmékre.

A másik eljárás a lyukasztásos technika volt: a papírkép alá helyezték az anyagot és átlyuggatták a mintát, majd a kelmén szénporral kirajzolták az ábrát. Később már tust használtak, és közvetlenül az anyagra rajzolták a kivarrni szánt képet.

Érdekes, hogy míg keleten hosszú évszázadokon át kizárólag geometrikus alakzatokat választottak a kárpitok motívumául, addig Európában az aktuális irodalmi háttérből (lovagregények, szerelmes költészet, vallás) merítettek gyakran szimbolikus alakokat a szövetek díszítéséhez.

Gobelinek hazánkban
Magyarországon először a XIV. századból származó Besztercei szójegyzékben olvashatunk fali kárpitokról, melyek különleges szövési technikával készültek és a falak réseit borították. Két funkciót töltöttek be egyszerre: szigetelték a falakat és hangulatosabbá tették az egyes helyiségeket.

Történészeink egy csoportja állítja, hogy a magyar kárpitok az ősmagyarok sátraiból származnak, ellentmondva ezzel azoknak a forrásoknak, amelyek szerint a szövés művészete hazánkban csak a középkorban terjedt el. A szövőszékekből kikerült kárpitok őseink mindennapjaiban a legdrágább műalkotások közé tartoztak, mivel a fonal rendkívül drága volt, a különleges (olasz illetve francia) technikával készült szőtteseket pedig csak igen kevesen tudták elkészíteni. Ilyen megbízásokra kizárólag nagy becsben tartott mesteremberek vállalkoztak, akik különleges díszruhába öltözve végezték munkájukat.

A gobelinkészítők gyakran festőóriások munkáiból dolgoztak: míg külföldön Raffaello, Rubens és Boticelli képei hódítottak, addig Magyarországon Mányoki Ádám, Mindszenti Mihály és Rippl-Rónai József készített gobelin-vázlatokat.

A gobelinek széles körben a XIX. században, az iparosodás korában terjedtek el, amikor a polgári családok jól nevelt, kultúrakedvelő, otthonülő hölgyeinek elfoglaltságot kellett találniuk. A gobelinek tömeges gyártása Németországban, Berlinben indult be, és az új “hobby” sikeresnek bizonyult: egyre nagyobb lett az igény az újabb és újabb előfestett, kivarrható képekre. Bár a géppel nyomott minták valamivel elnagyoltabbak voltak, mint drágább, kézzel festett társaik, a kézimunkázni vágyó asszonyok, lányok száma egyre gyarapodott.

Napjainkban széles termékpalettából válogathatunk, a kézimunkaboltok a babakelengyétől a menyasszonyi ruhák keszkenőin át fali képekkel, karácsonyi asztalterítőkkel, szezonális ajánlatokkal, dekoratív lakáskiegészítőkkel, személyes, kivarrható csecsebecsékkel és számtalan fantáziadús ajándékötlettel várják az érdeklődőket.

Hogyan ismerkedtem meg a gobelin világával? Erről majd legközelebb írok! 🙂

A képek saját gobelineim, ha tetszett, oszd meg másokkal is!